Terep Hetvenötös

A küzdelmekkel és néhány kudarccal tűzdelt április után, amit korántsem úgy alakult, ahogy terveztem, ezen a szombaton jött el végül az én igazi terepfutó napom. Az egy hónappal ezelőtti Teleki 50-es tt igazi túlélő futássá változott. Bár meglepően jó erőben éreztem magam, sajnos a külső körülmények a futás után ledöntöttek a lábamról, így nemcsak a rá egy héttel rendezett Mátrabérc tt-t (amire már belátom, hogy butaság volt elmennem), de később a MB Trailt is fel kellett adnom. A Kékesnél tovább egyszer sem jutottam. Amikor másodszor kellett kiszállnom az adótorony tövében, komolyan lemondtam magamban még a T50-ről is. Persze akkor az elkeseredettség tombolt bennem.
Szerencsére Béla nem sokkal utána helyretett fejben, és talán az én legnagyobb meglepetésemre, nem akart lebeszélni a T75-ről. Éppen ellenkezőleg, motiválni, hajtani kezdett, és hitt benne, hogy meg fogom tudni csinálni. Én pedig újfent rábíztam magam, így működik ez hónapok óta jól.
A verseny előtt két héttel így hát bejártam, bekocogtam két részletben az útvonalat, egyedül a Dobogókő-Dömös szakasz maradt ki.
Eljött a verseny hete, majd szép lassan a rajt napja is. Amerre jártam, akivel csak beszéltem, kerestem minden motiváló apróságot, amit elraktározhatok agyam hátsó zugaiban, hogy majd legyen mit elővennem, ha másra már nem számíthatok. Az ismeretlenbe ugrottam több szempontból is bele. Az eddigi leghosszabb távom 50km volt a Börzsönyben egy hónapja, a leghosszabb terepen töltött időm pedig 9:15 perc szintén a Börzsönyben még december elején. Ennél most mind távban, mint időben egy nagyságrenddel nagyobb feladat várt rám. Ráadásul, itt bizony előre tudtam, hogy a tt-k nyugodt légkörével ellentétben, a szintidő nem a barátom, hanem az ellenségem lesz. De hát ha az ember terepultrákra adja a fejét, ezt bizony meg kell szoknia.
Így indultam neki a távnak, és csak áldani tudtam az égieket, hogy a téli hónapok tortúrái után végre egyszer igazán kegyesek voltak hozzám és a többiekhez. A közel két hetes nyárias meleg után éppen erre a napra hűlt le az idő. Eső is esett az elején, de apróságokra már nem adunk. Béla tanácsára nagyon nyugodt, visszafogott tempóban indultam. Elengedtem mindenkit magam mellett, míg azt nem vettem észre, hogy egy ismerős futóval ketten maradtunk utolsóknak, mögöttünk látótávolságban már senki. Kedélyesen beszélgetve haladtunk Nagykovácsi felé, ahol szembetalálkoztunk Csanyával, aki már a szalagokat kezdte leszedni. Ez azért kicsit szívbemarkoló látvány volt, nagyon kellett koncentrálnom, hogy ne gyorsítsak, ne emeljek a pulzuson. Végül aztán a Nagy-Szénás sáros lejtőjén elhagytam útitársamat, aki lassabban mert csak ereszkedni. Én a télen belejöttem ebbe a ritmusba, így nem vakmerően, de jó tempóban ereszkedtem, és utolértem 5-6 futót is. Ez visszahozta a harci kedvem, és kifejezetten könnyedén értem el Piliscsabára, majd Piliscsévre is, 24km-nél tartottam ekkora. Első frissítés, izotöltés, miegymás, és indulás Dobogókő felé. Pár kili itt még futható, aztán sáros emelkedő jön, ahol a kocogás több erőt vett ki belőlem, mint a séta, így először váltottam huzamosabb sétára. Magamhoz képest jó időben voltam, majd az erdőbe beérve már kocogással vegyítve haladtam a csúcs felé. Gyönyörű és még nekem sem nehéz ez az emelkedő, és ahogy a ködös és szinte mesebeli erdőt figyeltem, egyszercsak azon kaptam magam, hogy felértem a gerincre. Még egy-két nagy levegő, és már az aszfaltútra fordultam, és megláttam a Dobogókő táblát. Nézem az órámat, 4:30-al érek szinte pontosan a csúcsra, pont ennyit terveztem az optimális időnek, hogy el se fussam az elejét és maradjon is erőm a többi emelkedőre. Boldog vagyok, bár a combjaim görcsölnek kicsit. Picit nyújtok, Beussal váltunk pár szót, ez is sok-sok erőt ad a továbbiakhoz. Sokat nem eszek a ponton, mert lejtmenet jön Dömösig, majd ott töltekezek a Vadállóköves rettenet előtt.
Visszafogott kocogás le a Dunáig, nagyon bennem van a félsz a következő meredek emelkedőtől, így nem csapom oda a lábaim annyira, amennyire erőm engedné. Lenn Dömösön aztán alaposan frissítek, többen vagyunk ott futók egyszerre, hergeljük egymást poénkodva. Többen elindulnak futva, én direkt nem teszem, csak lassú kocogással közelítem meg az emelkedő alját, majd felnézek a fölém magasodó fagyökerekkel borított falra, vetek egy apró keresztet amikor senki nem lát és felsóhajtok: Na Zoli, akkor dőljünk neki! Majd elindulok, tudván, hogy az igazi verseny számomra itt kezdődik.
De milyen jól kezdődik! Meglepően sok erőt érzek a lábaimban, és egyenletesen, szinte gyorsan haladok felfelé. A pulzus nem ugrik magasra, futókat érek utol, szinte felrobbanok az örömtől. Ez volt az egyik olyan szakasz, amiről azt gondoltam, hogy el fogja dönteni a versenyem, és nincs benne igazi küzdelem. Persze, vannak olyan meredek, sziklás részek, ahol négykézláb halad az ember, de mindenki így tesz. A sziklák gyönyörűek, de most nem állok meg bámészkodni és kevesebb, mint 50 perc alatt feljutok a Prédire. Önkéntelenül is a levegőbe öklözök, vigyorgok amikor a dugókát becsippantom a csúcson! Határtalan örömmel indulok neki az egész táv egyik legjobban futható szakaszának, irány a Rigó!
A hurráoptimizmusom aztán hamar átcsap valami egészen másba. Alig futok egy km-t lefelé, amikor erősen görcsölni kezdenek a combjaim. Annyira, hogy nem tudok mást tenni, néha sétára kell váltanom. A mennyből hirtelen nagyot zuhanok, roppantul idegesít, hogy itt vesztegetem az időmet, hogy ezen a csodás szakaszon nem tudok futni, hogy helyettem a szintidő drágalátos percei futnak el mellettem. A sziklákon lehagyott futók érnek mögém, páran le is előznek, én pedig tehetetlenül cammogok. Egy örökkévalóságnak tűnik, mire elérek a 7-8km-re lévő Rigóhoz. Itt azért vannak ismerősök, kicsit én is leülök, megiszok egy forró levest, iszok sokat, átveszem a felsőm, újratankolok zselékből, depózok ezerrel. Még szusszanok egy kicsit, adok pár percet a lábaimnak, de aztán indulás újra. Minden vagyok ezen a versenyen, csak időmilliomos nem.
Még egy kis lejtő, a combjaim működnek, újra futok, újra felszabadulok, így megy ez. Szép az erdő, szép a patak völgye, szépen duruzsolnak a cserebogarak körülöttem. Így érek a Lajosforráshoz és a Bölcsőhegyhez vezető emelkedőkombó aljához, és vágok neki vidáman, majdnem mosolyogva. A lábaim visznek, a forrásig semmi baj. Ott iszok bőven, mert a pisilnem még csak kétszer sikerült egész nap, hallgatok Béla telefonban adott tanácsára. Aztán a Bölcsőhegyen már kezdem karcolgatni a határaimat, kezd fogyni a szusz erősen, néha meg kell állnom 1-2 másodperce, hogy indulhassak tovább. Itt ér utol Szasza, szinte szótlanul megveregetjük a másik vállát, ő megy tovább, én pedig igyekszem ebből is erőt meríteni és csak felérek a csúcsra. Ekkora emelkedő több már nem vár rám, kapaszkodok a gondolatba, és indulok neki a lejtmenetnek. Vagyis megint csak indulnék, mert a köves és meredek lejtőn a görcsök visszatérnek, és kezdődik az igazán küzdelmes szakasza a versenyemnek.
Innen már nem is tudok olyan részletesen beszámolni a történtekről, mert egészen a 10-es útig összefolynak az események. A lejtőkön, főleg a köves és kicsit is meredek lejtőkön fáj szinte minden lépés, pláne ha kocogni kezdek. De muszáj mégis, mert az idő fogy. Ez jár a fejemben csak, perceket számolok, hogy mikorra kellene Csobánkára érnem (67km), hogy biztosan időben a célba érjek. Elhatározom, hogy mikorra érek majd oda. Aztán hozzáteszek még 5 percet, belefér. Aztán még 5 percet. És még 5 percet, mert nem tudok egyszerűen haladni a lejtőkön. A dombokra fel minden rendben, a síkon is kocogok, de a lejtmenetek megőrjítenek. Próbálok koncentrálni, próbálok az ősszegyűjtött motivációs kis mankókra gondolni, de minden kifolyik a kezeim és az agysejtjeim között, amikor rálépek egy kőre valamelyik lejtőn. Ahogy a lábaim visszapattanak a kövekről, úgy pattanak ki az összeszedett gondolatok a fejemből.
Végre valahára elérek Csobánkára, eddigi rövid futópályafutásom legkészségesebb frissítőpontjára. Szinte körbe sem nézek, már adják a kezembe a Ca-Mg-os italt, a másik kezembe a sózott paradicsomot és közben a kulacsokba már öntik is a vizet és az izot. Most már nem pihenek, két és fél órám maradt az utolsó 14km-re. Evés-ivás közben sikerül rendezni a gondolataim, és bizakodni kezdek, hogy maradt azért elég időm az utolsó két kisebb hegyre a célig. A Kevély-nyeregre rendben fel is érek, néha meg egy kis kocogás is belefér, amin ledöbbenek. De aztán az újabb köves lejtő megint mélyre taszít, megint szétesek, megint lassulok. A percek tűnnek tova gyorsan, Béla hív közben, próbálom belőni merre járhatok, utólag már tudom, hogy jópár km-et tévedtem. A Köves-bércről a 10-es úthoz vezető emelkedőn már sétálva is rohadt nehezen érek le, sötétedni kezd és mindkét combom egy merő görcs. Ekkor már több, mint 10 órája úton vagyok, kb 70km-el a hátam mögött, de erre nem tudok gondolni. Amíg elhalad pár kocsi előttem az úton, csak megbabonázva bámulom magam előtt a HHH gerincét. Az utolsó emelkedőt a cél előtt. Kereken 1:20 percem van hátra, és csak pár km. De most lélekben össze vagyok törve, ahogy átsétálok az úttesten nem tudom elképzelni, hogy időben beérjek a célba. Túlságosan fájnak a lábaim, a kocogást próbálgatom a szántóföld melletti kis sík szakaszon, de nem megy huzamosabban. Nem hiszem el, hogy itt ér véget-mondogatom magamban, mert tényleg esélytelennek érzem magam. Aztán végképp rámsötétedik, felkapcsolom a fejlámpám épp, amikor nekiindulok az emelkedőnek. És talán pont ez kellett. Csak lefelé nézve, a fejlámpám fénykörét és a néha feltűnő jeleket figyelem a földön, fel sem nézek, csak erős tempóban trappolni kezdek felfelé. Mint egy mantra, mondogatni kezdem félhanghosan magam elé a számomra fontos emberek keresztneveit, minden lépésnél egyet. Minden erőmmel koncentrálok arra, hogy ne nézzek fel, ne lássam, hogy mennyire meredek az út, mennyi lehet még vissza a gerincig.
Majd hirtelen fenn vagyok! Nem hiszem el, majdnem negyed óra alatt felérek, álmomban sem gondoltam volna. A lábaim felfelé elfelejtették a görcsöket. Lassan kocogva elindulok lefelé, és épp újra támadnak a görcsök, amikor meglátom az úton, hogy már csak 2km van hátra. Az órámon pedig még háromnegyed óra a szintidőig.
Atyaúristen, hát megcsináltam, BE FOGOK ÉRNI! Ezt már hangosan kiáltom a sötétbe, fel is ugrok, szerencsére senki nem látja, majdnem el is sírom magam. Innentől már csak sétálok, csak a legeslegvégén, a sulihoz vezető utca apró emelkedőjén és a célban kocogok. Bámulom az utcai lámpákat, a házakat, örökre emlékezni akarok erre az estére. Amikor beérek, minden maradék erőmmel megkongatom a célharangot, a kezembe nyomják a pólót, és én egyszerűen nem tudom felfogni még órákon át, miközben kissé zombi módjára a tornaterem egyik sarkából járkálok a másikba, hogy mit csináltam.
Ezúton köszönöm mindenkinek, aki drukkolt nekem. Mindenkinek, aki segített.
És különösen Lukács Bélának ajánlom ezt a futást, és kívánom, hogy mielőbb ő is újra ezekre a jól ismert ösvényekre léphessen, amiken én most jártam azt hiszem, úgy igazán, először.